„Jobb nép a világon nincs, mint a magyar.” – így írt halála előtt az utolsó magyar király, IV. Károly rólunk, magyarokról. A mindösszesen 34 évet élt uralkodó a magyarokra mindig is hatalmas szeretettel tekintett. Többször is volt, hogy személyes beszélgetésekben a „hőn szeretett magyarjaim” kifejezéseket használta.
Boldog IV. Károly király 1887. augusztus 17-én született az ausztriai Persenbeug faluban, a Habsburg-Lotaringiai-ház tagjaként, Ottó Ferenc főherceg és Mária Jozefina szász királyi hercegnő elsőszülött gyermekeként. Bár ekkor még nem tudták, hogy Károly valaha is trónörökös lesz, már kiskorában trónörököshöz illő neveltetést kapott, és az ír származású nevelőnő segítségével hamar megtanulta anyanyelve, a német mellett az angol nyelvet is. Édesapja 1894-ben a soproni huszárezred parancsnoka lett, így a család Sopronba költözött. Az ekkor még alig hét éves gyermek és a magyar nyelv kapcsolatában ez hihetetlenül nagy szerepet játszott. A Monarchia egyik fő nyelvének elsajátítására Tormássy Jánost nevezték ki, mint magyartanár. Gyermekkorából számos történet tanúskodik előttünk szociális érzékenységéről.
Károlyt vidám és szófogadó gyermekként ismerték, ezek mellett hamar megmutatkozott egész életét végigkísérő buzgó vallásossága (hitoktatója gyermekkorában Geggerle domonkos rendi szerzetes volt). Ugyancsak jól jelzi már gyermekkorában is meglévő szociális érzékenységét, hogy ünnepekre kapott ajándékait rendszeresen szétosztogatta a kastély körüli gyermekeknek, egy alkalommal pedig a kastélypark főkertészénél munkát szeretett volna vállalni, azzal a céllal, hogy fizetését szegénysorú gyerekeknek adhassa.
Vajda Julianna: Boldog IV. Károly, Budapest: Ecclesia, 2004.
A főherceg a gimnázium alsó négy osztályát a bécsi bencés gimnáziumban végezte, ami azért is érdekes, mert nem szokás ilyen magas rangú személyeket nyilvános iskolába járatni. Erről az időszakról a következők maradtak fenn számunkra:
„Tanárai nagyra értékelték szorgalmát és tehetségét, diáktársai pedig kedvelték páratlan közvetlenségéért és emberszeretetéért. A fennhéjazásnak nyoma sem volt Károlyban, akit társai viszonzásul nem a hivatalos „királyi herceg” vagy „főherceg” titulussal illettek, helyette inkább előszeretettel „Főkárolynak” („Erzkarl”) szólítottak. Nyíltsága, szelídsége, vallásos jámborsága tiszteletet parancsolt, nem volt szükség udvari beavatkozásra, hamar meghódította környezetét, és megtalálta helyét az iskolában.”
Kovács Gergely: Fogadd a koronát! – Károly magyar király hitvalló élete, Budapest: Új Ember Kiadó, 2004.
1909-ben ismerte meg Zita pármai hercegnőt, akivel 1911-ben kötött házasságot. Zita királyné ismeretségükre a következőképp emlékezik vissza: „nem tudnám megmondani, hogy a két főhercegnő szándékosan vitt-e engem Franzensbadba vagy sem, de annyi bizonyos, hogy Károly főherceg többször is meglátogatott bennünket, illetve Mária Annunciáta nénit. … Az érzelmeim lassan érlelődtek iránta a rá következő két esztendőben.” Fontos megjegyezni, hogy Károly főherceg Bourbon-Pármai Zita hercegnőt szabadon választotta, és őket igaz szerelmi viszony kapcsolta össze. Házasságukból nyolc gyermek született.
Károly 1914. június 28-án lett az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd tragikus halálát követően. Miközben zajlott a kegyetlen világháború, 1916. november 21-én foglalta el az elhunyt Ferenc József osztrák császári trónját. December 30-án, Budán, Magyarország apostoli királyává koronázták. IV. Károly úgy tekintett uralkodói hivatására, mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, csak az ő javukat kereste, életét érettük áldozta fel. Ismerve a háború szörnyűségeit vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. A rendkívül súlyos helyzet ellenére belpolitikai téren széleskörű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. Az egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát.
A háborús konfliktus végén IV. Károly magatartása tette lehetővé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elűzték hazájából. A pápa kívánságára, aki tartott a kommunista önkényuralom közép-európai terjeszkedésétől, IV. Károly megpróbált visszatérni Magyarországra, hogy helyreállítsa királyságát, de inkább lemondott szándékáról, semmint hogy egy polgárháború lehetőségét kockáztassa. Madeira szigetére száműzték. Uralkodói hivatását Istentől kapott küldetésként fogta fel, ezért nem mondhatott le trónjáról. Szegénységre kárhoztatva egy nyirkos házban élt családjával. A mostoha körülmények miatt halálos betegség támadta meg. A fájdalmakat elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért, hogy azok megbékélve újra egymásra találjanak.
IV. Károly panasz nélkül vállalta tengernyi szenvedését, és halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki őt elárulta. 1922. április 1-jén hunyt el a Legméltóságosabb Oltáriszentségre emelve tekintetét. Életeszméjét az utolsó napon így fogalmazta meg: “Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.”
Istenünk, aki Boldog Károlyt viszontagságos úton a földi királyságból a Te országodba vezetted, és mennyei koronával jutalmaztad, az ő közbenjárására add meg nekünk, hogy Szent Fiadat és testvéreinket szolgálva mi is eljussunk az örök életre. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.
Szerző: Takács Zoltán Balázs